Nagyböjti gondolatok V. | fr. Efrém

2021.03.21

Kedves Testvérek!

Tegnap volt Nagyböjt V. vasárnapja, más néven Feketevasárnap. E nappal kezdődően a templomok feszületeit és a főoltár képét föltámadásig fekete (1965 óta inkább lila) lepellel takarjuk le. A középkorban e böjti lepelre ráfestették Jézus életének, vagy szenvedésének egy-egy állomását, s így az a nép számára egyúttal biblia pauperumként szolgált.

Ami e liturgikus, szimbolikus cselekedetben megjelenik, annak kell mélyen átjárnia valamennyinket. A tegnapi nappal ugyanis Nagyböjtünk második fele, a szenvedés időszaka vette kezdetét. Ahhoz, hogy jobban megértsük a liturgia üzenetét, nézzünk rá közelebbről a vasárnap szentírási szakaszaira.

Az olvasmányban a jeremiási korpusz un. Vigasztalások könyve című fejezetéből hallottunk egy részletet. A próféta által Jahve az új kezdet mellett, egy új szövetséget hirdet meg Izrael házának. Érdekessége, hogy nem az őseikkel, az egyiptomi kivonulás idején megkötött szövegséghez lesz hasonlatos, hanem olyan lesz, hogy a népe szívébe vési a törvényt. Tehát belsőleg képessé teszi Izraelt arra, hogy engedelmeskedjen Isten igazságos elvárásainak, és ilyen módon élvezze áldásait. E megújító változást már Ezekiel is jelezte, mikor azt hirdette, hogy Isten saját Lelkét adja a hívőknek. Vasárnapi olvasmányunk mondanivalója tehát nem más, mint az az új szövetség, melyet egyfelől jellemez a Szentlélek bennlakozása minden hívőben, másfelől, hogy ebben Isten felkínálja a megoldást a bűnre.

A szentlecke a Zsidókhoz írt levél egy egészen rövid szakasza. E levél eredeti címzettjei azok a kereszténységre megtértek, akik a mindennapi életükben nehézségeket, alkalmi üldöztetéseket, különféle tévtanításokat viselnek el és ezzel együtt a hit útján csalódottságot és csüggedést élnek meg. Az egész mű Krisztus papságának és áldozatának nagyságát mutatja be a hívők számára, azon pasztorális célból, hogy legyen élő az Istenbe vetett bizalmuk és hitük.

A vasárnapi szakaszunk (Zsid 5,7-9) teljes megértéséhez érdemes rátekinteni az 5. fejezet első 10 versére. A szerző Jézust több alkalommal főpapnak nevezte már a megelőzőekben is (2,17; 3,1; 4,14-15), de nem adott magyarázatot vagy bizonyítékot állítására. Most megteszi ezt a klasszikus, szónoki értelemben azáltal, hogy meghatározza a főpapság fogalmát, és bemutatja, Jézus hogyan felel meg a meghatározás követelményének. Ehhez a tíz sorhoz fontos a szerző által alkalmazott szerkesztés felismerése. Először is meghatározza, mit ért főpap alatt három olyan követelmény felrajzolásával, amelyeket a Második Törvénykönyvben lévő zsidó imádsághoz tartozó szakaszok értelmezéséből merít. Főpap az ott leírt Lévi leszármazottja, és Jézus - bár történetileg ennek a kritériumnak nem felel meg (lásd: 7,13-14) - teljesíti az előírt követelményeket. Ezek felsorolását az 1-4. sorok tartalmazzák: főpapot az emberek közül választanak, és ő képviseli őket az általa felajánlott áldozatban; képes ellátni képviselő feladatát, mert ő maga is osztozik az emberi gyengeségben; végül Isten szólítja erre a feladatra, nem saját akarata.

Az 5-10. sorok megmutatják, hogyan teljesíti Krisztus ezeket az előírásokat, de fordított sorrendben. Ráadásul a buzdításnak egy új elemét is bevezeti: Melkizedeknek, a homályos, bizonytalan figurának rendjét, akivel később, a 7. fejezetben, az előírások értelmezésénél fog foglalkozni. Először is, Krisztus nem maga vállalta a főpapi hivatást, hanem az Istentől kapta, a Szentírás tanúsága szerint (2,7; Zsolt 110,4) felajánlották neki.

A 7-9. sorok bemutatják Krisztus együttérzését az emberi gyengeségekkel, mivel Jézus már földi életében főpap volt. Halála áldozati halál, amivel egyszer s mindenkorra elvégezte az engesztelést a bűnökért. Krisztus kereszthalálának ez a forradalmian új értelmezése lelkipásztori célokat szolgál, hogy a megpróbáltatásban elcsüggedtek és hitükben megfáradtak új erőt nyerjenek (12,1-3) és eljussanak a célig. Krisztus nem magának adott dicsőséget, amikor főpap lett, hanem Isten nevezte őt papnak. Az Isten Fia, egyben főpap is! Az 5,9 kifejezése: a teleivwsi (teleioszi) igen gyakran a pappá avatás szertartásához kapcsolódik, kultikus szakkifejezés. Tágabb értelemben, a kultuszban való részvételre való készséget, alkalmasságot jelenti. Szakaszunkban, ebben az értelemben veendő, nem lelki fejlődést, érési folyamat végét jelenti, hanem alkalmassá válást a papi szolgálatra. Tökéletessé válni annyit tesz, mint közeledni, közelebb kerülni Istenhez. A Fiú a szenvedései által jutott tökéletességre, azaz vált alkalmassá, hogy együtt érző és hű főpap legyen. Ez felidézi az olvasóban a 2,10-ben elhangzottakat a földi Jézusról: őt Isten a szenvedések által tette tökéletessé. A tökéletesség itt nem morális értelemben veendő, hanem a megtanulta kifejezés értelmében Jézus egész földi életét, mint felkészülést jelenti, egyáltalán, a megtestesülés vállalását. Ezek a kijelentések is részét alkotják a szerző meggyőződésének, miszerint Jézus földi cselekedetei és engedelmes magatartása által lett egyrészt tökéletessé, ugyanakkor főpappá.

E folyamat hangsúlyozása egyben a szentlecke üzenete is: Jézus velünk való szolidaritására és együttszenvedésére akar rámutatni a szerző. Jézus egészen közel áll az övéihez, semmi köze a földre szálló félistenekhez és megistenülő császárokhoz, ugyanakkor kivételesen közel áll Istenhez.

A Szent János szerinti evangélium 12. fejezetéből vett rész - mely egyben a napi evangéliumunk is - az elbeszélésnek, a monológnak és a párbeszédnek a keveréke, kulcs az egész fejezethez. Szokatlan módon színre lép "néhány görög" (20. vers), akik jellemző módon misszionáriusaikkal közelednek Jézus felé (1,41.45; 6,5-10), Fülöppel és Andrással. Jézus követői között vannak most már zsidók és görögök is, az utóbbiak beszédesen igazolják, hogy valóban "az egész világ követi" (19. vers) őt.

A következő versekben János összefogja az egész fejezetet - a temetési kenetet, a nagy tömeget, a görögöket és az egész világot. A történeteket innentől kezdve Jézus szavai magyarázzák. Elérkezett az ÓRA (23. vers), mikor megdicsőül Jézus, azaz amikor Isten a legvégsőkig kinyilvánítja jelenvalóságát a Fiában. De ez egyben a halál órája is, a búzamagnak ugyanis a földbe kell esnie és elhalnia, hogy termést hozzon (24. vers). Jézus a földbe kerül (a 7. vers temetésre való megkenése ezt készíti elő), és az ő halála nagy termést hoz. Láttuk, hogy az egész világ utána indult - a 9.12.17.18.29.34. versek szerint a zsidó tömegek ugyanúgy, míg ezt követően a pogányok első zsengéi (20-22. versek). Ugyanezt a tanítást hirdeti Jézus a 32. versben, csak más szavakkal: "Én pedig, ha fölmagasztalnak a földről, mindenkit magamhoz vonzok". Jézus fölemelésének a kezdete a keresztre feszítés lesz.

Jézus ebben az epizódban ragaszkodik ahhoz, hogy a világ az ő halála által nyer életet. Majd ha eltemetik, mint a magokat, majd ha fölmagasztaltatik a kereszten, akkor jön el a nagy termés, és akkor vonz mindenkit magához. A tömeg és a görögök megjelenése csupán az aratás kezdete. És figyelemre méltó, hogy ez az eltemetés is és ez a keresztre emelés is Jézus megdicsőülése (23.28. versek), Atyja jelenlétének a kinyilvánítása őbenne, s ez sehol sem egyértelműbb, mint Jézus önfeláldozó szeretetének aktusában. Amikor Jézus saját önátadását említi, ehhez hozzákapcsolja a tanítványaiét is. Ők ugyanarra a szolgaszerepre hivatottak (25-26. versek).

A 27-30. versek csak utalnak a kertben átélt haláltusára - melynek leírása egyébként hiányzik a negyedik evangéliumból, hiszen úgy túlságosan emberi léptékű Jézus állna előttünk. Mégis ennél a pontnál, ahogy a kertbeli jelenetnél is, Jézus lelkében zavar van, kísértés fogja el, hogy kérje, múljék el az ő órája - de végül mégsem teszi (37. vers). Sőt, megerősítés érkezik az Atyától, aki megdicsőítette (kinyilvánította) magát a jelek által, és még inkább meg fogja magát dicsőíteni Jézus föltámadása által (38. vers). Ki van jelölve az út, mivel Isten szerető jelenlétének a megnyilatkozása a keresztre feszítés pillanatában válaszra vár, és a válasz fogja meghatározni a személyes döntéseket (37. vers).

Tehát láthatjuk, hogy a liturgia által elénk helyezett szentírási szakaszok semmi másra nem mutatnak, csak és kizárólagosan az Atyaisten értünk-cselekvésére, egyszülött Fiának a mi megmentésünkre szánt odaadására. S ez a tett, választ igényel! Legőszintébb válaszunk, pedig a Fiú agóniájának szemlélése! Ezért, arra bátorítalak valamennyiőtöket, hogy az előttünk álló hetek mindennapjaiban szakítsunk időt a csendes, elmélyült szemlélésre és járjunk együtt a Szenvedő Szolgával!

Kis Efrém OFM  - 2021. március 22. - Pasarét